9. A NEPTUN az Egyetemes Egységtudatba való kapcsolódási készség (és képesség!) princípiuma. Asztrológiai szimbóluma, csakúgy mint a latin mitológiából ismert Tenger-istenéé, egy három ágú szigony, amelynek nyelét (alsó szárát) átmetszi egy vízszintes vonal, vagyis ebben az esetben is megjelenik a kereszt, ami arra utal, hogy az egyetemes szeretet -érzés (átélési képesség) princípiuma szintén tapasztalathoz kötött. Amennyiben a szigonyt lefelé fordítom -aktív helyzetbe állítom- egy olyan metafizikai (aritmológiai és alkímiai) szimbólumot kapok, amelyben a szigony három lándzsa-szára által jelölt test, lélek és szellem hármas egysége alulról felfelé belé simul a szigony szárába: a szimbólumnak a központi tengelyébe. És persze mindez fordítva is igaz: az egyetemes imaginációt, illetve a központi tengelyt jelölő szárból nő ki a test, lélek és szellem hármasa. A Neptun eredetileg az Egyetemes Egységtudat megtestesítője, és Posseidon, a Neptun görög megfelelője egyes archaikus népek mítoszában Zeuszt az Olimposzon megelőzte. De -Hamvas Béla szerint- Posseidon nem volt eléggé ember formájú, embertermészetű, (lásd: nem volt az archaikus egységlátását lassan- lassan elveszítő klasszicizálódó görög ember racionális világlátásának megfelelő) klasszikus Isten és ezért a gyermekesen naiv görögök nem volt amit kezdjenek vele, hát letaszították az Olimposzukról a kiismerhetetlen tengerek mélységeibe. Azóta a mitológiában ő az ismeretlen tengerfenekek Istene és a klasszikus Asztrológia a legzavarosabb emberi képességeket és késztetéseket tulajdonítja a Neptun természetének. És tényleg: ha ezt értettek meg a Neptun lényegéből az emberek, a Mágia Tőrvénye következtében a Neptun princípiuma mindeddig ilyen kábulatok és szédelgések formájában nyilvánult meg a történelemben. Ezért homályos és ködös elképzeléseket, zavaros fantazmagóriákat és hallucinációkat tulajdonítanak a Neptun hatásának, az egész homályban maradó emberi érzésvilág kaotikus kavargását és a szociális zavargásokat. Negatív megnyilvánulásában és diszharmonikus hatásaiban a túlzott alkoholfogyasztást, kábítószer- igényt és nikotinéhséget idéz elő a Neptun által megtestesített őserő hatása az ember szellemében. Ezek ugyanis mind Szeretet szurrogátumok, egységérzés - pótló szerek amelyeknek a felelőtlen használata másfajta függőségi viszonyt előidéző állapotokhoz is vezethet az ideák világától elszakadó pszichikai tudat kábulatába zuhant ember életében. A szellemi és az elemi közvetlenséget elzáró intellektuális pragmatista embertelen létszemlélet korlátait és falait önmagukban lebontani kívánó kábítószer- fogyasztók, az alkoholisták és mindenféle más a józan hétköznapiságot megszűntető kábulatra vágyó személy, de még a nagyevők is, akárcsak a misztikusok és a vallásos fanatikusok, az egyetemes (isteni) egység- élményt szomjazzák a diszharmonikus Neptunusz hatására. De, a Neptunuszi princípium hatásáról nem tudván és a Neptunusz kauzális értelmét nem ismervén, nem tudják, hogy azt a tiszta egységélményt, amire ők tudattalanul szomjaznak, vagy amit tudatosan meg akarnak tapasztalni, rövid időre el lehet érni ugyan, de nem lehet állandósítani mesterséges eszközök és egységtudati állapotok mesterséges létrehozása által (rituális gesztusok ismétlésével, "mesteri" varázstánccal, vagy az úgynevezett "karizmatikus" papok érintésével, külső - beavatásokkal, metafizikai jelentésüket rég elveszített vallásos ceremóniákkal). Sőt: az időben történő kauzális információ-gyűjtéshez és annak megfelelő személyi tapasztalathoz kötött, a hosszas szellemi alapozást, illetve a hiba belátáson és hiba értelmezésen alapuló, belső spirituális tágulást teljesen nélkülöző mesterséges szeretet- állapotok előidézése és átélése, a hatás visszahatás törvénye következtében, utólag (és a mindennapokban) még alacsonyabb szellemi állapotba lökik vissza a „beavatott” személyt, akár a másnapos embert az előző napi alkohol, vagy kábítószer - fogyasztás. Az egységtudat folyamatos és éber átélése a mindennapok során igen nehéz. Ezért egyszeriben minden felborul és minden elmozdul a stabilnak hitt helyéről a Neptun földi kötődéseken és földi értelmeken túli hatására. És ugyanezért sok esetben nem csak nevetséges, hanem egyenesen tragikus végkifejletekhez vezet a Neptunuszi állapot elérésének az igénye az anyagelvű technikai civilizáció életszemléletében élő személyek számára. A civilizációs kényelemhez, a fogyasztói nyerészkedéshez, a külső csillogáshoz, versengéshez, a saját képességeinek kisajtolásához (lásd az európai-nyugati zseni - és tehetségkultuszt) csakúgy mint a természeti környezete kizsákmányolásához, (lásd a vegyszerező mezőgazdaságot, a húsfogyasztáshoz "szükséges" állatok erőszakolt, üzemi szaporítását és hizlalását, stb.) szokott, modern ember egy új kulturális ideológiájának fogja fel a teremtő őserőkkel való harmóniába kerülést és vagy kiábrándulás, vagy tragikus megrázkódtatás éri, amikor rájön, hogy az utóbbi annak az életformának az átértékelését, megtagadását és lebontását igényli, amelyben él nemcsak ő, hanem az egész környezete. Természetes, hogy mindezért a Neptun hatása kábítószerezéshez és idegenségérzethez vezet az életet minden áron megnyerni akaró fogyasztói mentalitás gazdasági és politikai dzsungelében, és a posztmodern művészet - könnyen és tragikusan- elhízott sztárjai által hirdetett életmodellek káoszában. De ha valamely, a karmikus kríziseit ép tudattal megúszó ember el akar indulni a megvilágosodás utján, lehetetlen számára a benne is „munkálkodó” Neptun szellemiségét megértenie, és azt kifinomítania. Ugyanis az Abszolút Szellem minden létezési formájával egybeolvadni és egyesülni lehet, de nem szentimentális (érzelgősködés), nem egységtudati állapotokat előidéző mesterséges módszerek és nem egzotikus spirituális mesterek jó pénzért árult kegyelemgyakorlása által. A világegyetem nem szentimentális és nem pragmatikus (racionális), hanem kauzális. A Neptun princípiumához kapcsolódó kábaság e téveszméből ered: a kollektív szentimentalizmusunkat és a tudatalattink zugaiba rejtett hatalmi ambícióinkat, veszteség - érzésből eredő félelmeinket, összekeverjük az egyetemes együttérzésünkkel és az önkéntelen egységesülési késztetéseinkkel. Fantáziánkat összetévesztjük az imagináció aktusával és ennek következtében fantáziavilágunkat (fantazmagóriánkat) a metafizikai realitással.