Szepes Mária - Kibékülés

Békét kötni mindennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani
idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
téves jelképeket. Megérteni titkos
nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,
a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.
Felismerni e tintahal - felhő mögött a zokogó,
magányos kárhozottat, aki adni, kérni
nem képes. Számláján csak bevétel - rovatot
vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,
nem ismer egyebet, csak a nihilt,
koporsót ácsol, sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
sült galambra lesve tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tűnik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.